Váci Szakképzési Centrum
Boronkay György
Műszaki Szakgimnáziuma és Gimnáziuma

Ízig-vérig diákszínjáték

2019-04-29 11:07:00

A slam poetry érettségi tétele legalább két végzős osztálynak, Závada Péter neve ismerősen csenghet így a kíváncsi és a kortárs költészet iránt érdeklődő diákok előtt, de a fiatal szerző Je suis Amphitryon című drámakísérleti alkotása még a tanároknak is meglepő újdonság, hiszen a mű csak 2018 májusában került a nyilvánosság elé a budapesti Trafóban. Ennyire friss és bátor előadást láthattunk a díszteremben – szerencsére – több alkalommal az iskola színjátszóinak játékaként.

Miről is szólt az előadás? Az eredeti mítoszról? Arról, hogy Jupiter megkívánja Amphitryon szerelmét, Alkménét, és Amphitryon külsejét kölcsönözvén – istenként ezt is megteheti – együtt hál a párját szerelemmel váró nővel? Alkméné nem veszi észre a cserét, abban a hiszemben tölt el egy szerelmes éjszakát Jupiterrel, hogy a háborúból hazatért férjét ölelte? Még egy csere történik, Merkur pedig Sosias bőrébe bújik, és az ő Charisszal való életét zavarja meg? A helyzetkomikumból fakadó humor határozza meg ezt a művet, vagy az önismeretében és a világa értésében megzavarodott ember összeomlásáról szól? Esetleg a férfi-női szerepek mind társadalmi, mind színházi értelemben vett felülvizsgálatáról?

Számomra - a rendezésnek köszönhetően - mindháromról, valamint Závada nyelvi és műfaji kísérletéről is.  A boronkays színjátszók élvezettel és értőn közvetítették számunkra a darabot. Mindig üdítő, ha azt tapasztalja az ember, hogy kamaszok eszközként használják az önkifejezésre a művészeteket, s ez a színház összművészeti alkotás lett. A díszterem kis terét tökéletesen kihasználva mozogtak, táncoltak a diákok, zenéltek és énekeltek, s a monológjaikat úgy adták elő, hogy a történetben érvényes szereplők közötti viszonyrendszert is tudták tükröztetni.

Kibillentette a nézőt egyensúlyából a szöveg nyelvi stílusa is, a posztmodernből ismert játék: a különböző források összeépítése, a szövegek közötti játék, párbeszéd. Így átívelt korokon és kultúrákon az előadás csakúgy, mint a forrásdarab. A színpadi kellékek, pl. a mobiltelefonok használata ezt a jelentést erősítette.  Ezt a hatást a filmes keret is szolgálta: a bevezetésben az isteni világ megjelenítése egyszerre játszott rá az ókori, emberi tulajdonságokkal bíró istenek történeteire és a romantikából jól ismert kétszintes drámákra, míg a befejezésben a csoportos pszichoterápiás helyzet a kortárs művészethez kapcsolódott.

Az előadásról beszélgetvén magyarórán azt tapasztaltam, hogy a diákokat meghökkentette az előadás. Talán előzetesen ismertetnünk kellett volna nekünk, tanároknak a mítoszt, hogy magabiztosabban jöhessenek ki a díszteremből? Vagy örüljünk, hogy zavarba jöttek, és – remélhetőleg – további beszélgetések tárgyául szolgált az élmény? Azt hiszem, hogy mindig az a cél, hogy kérdéseket fogalmazzon meg a művészetet befogadó ember, az erre való optimális helyzetre érdemes törekednünk. Így tett a színházlátogatóval a színjátszók másik előadása: Csehovtól a Három nővér.

A budapesti Örkény Színház műsorán fut jelenleg ez a darab, amely a 80-as évek nemzetközi sikereket elért Katona József színházi előadásával is versenyezik. Lehet egyáltalán Csehovot diákokkal izgalmasan előadatni? Egyáltalán megértetni, „ne adj, Isten” megszerettetni? Hiszen a cselekményesség, a fordulatosság hátérbe szorul az egymás mellett elbeszélő, a jelenükben szánalmasan vergődő szereplők monologizálásával összevetve! Értik-e, érthetik-e Csehov humorát a mai tizenévesek? Még nehezebb: lehet-e közvetíteni az orosz drámaíró emberi sorsról való gondolatait a diákoknak?

Az előadás minden kérdésre igenlő választ adott úgy, hogy a néző minden percét élvezettel, sőt gyönyörrel fogadta be! Olyan alkotást láthattunk, amely vetekedett a fent említett nagyszínházi munkákkal.

Természetes, mégis a figurát megidéző beszéd, mimika és mozgás, valamint összehangolt csapatmunka jellemezte a szereplő diákokat. Nagyszerű volt!

Gratulálunk a színjátszóknak, akik valódi művészi élményt adtak mindannyiunknak, akik láthattuk Csehov Három nővér című drámáját az előadásukban!

 Gratulálunk Váradi Ágnes tanárnőnek, kollégánknak, aki ennyi örömöt és izgalmat nyújtott nekünk a munkájával!

G. Teiszler Mária


 

AMPHITRY ON/OFF kritika

Závada Péter Amphitryon-átirata Váradi Ágnes tanárnő rendezésében kelt életre a Boronkay dísztermében április 24-én, szerdán. A nézőtér pedig nem csak azért telt meg, mert sok osztálynak kötelező volt támogatói jegyet váltani, hiszen a lelkes szülők és más, kívülről érkezők is megtekintették a darabot.

A színdarab már önmagában is rendkívül izgalmas: nem célja, hogy csak eljátssza az Amphitryon cselekményét, sem, hogy értelmezze a mítoszt. Helyette a mítosz alapjain keresztül az önmeghatározás nehézségeit, az identitás elvesztését, az önmagunkba vetett hitben való elbizonytalanodását helyezi a középpontba. Hiszen, ha Jupiter a főszereplő bőrébe bújva képes elcsábítani annak feleségét, Alkménét, úgy, hogy a nő mit sem sejt az egészről, akkor vajon maga Amphitryon szereplő hogyan lehet biztos saját egyediségében? És ezt általánosítva: mit jelent Amphitryonnak, Jupiternek, vagy egyáltalán nekünk, nézőknek önmagunknak lenni?

Az előadás modernségét már az is mutatja, hogy a darab egy rövid filmjelenettel indul, amelyben megismerjük a főistent Jupitert(/Zeuszt) aki istenként nem veti meg a halandók szerelmét, most Amphitryon thébai hadvezér feleségét, Alkménét szemelte ki magának. Mivel azonban Alkméné hű urához, Jupiternek csaláshoz kell folyamodnia, ezért a férj, Amphitryon képét ölti magára, hogy célját elérje. Ám nem csak Amphitryon duplázódik meg, hanem szolgája Sosias is, aki igazi macsó, így teljesen máshogy reagál arra, hogy valaki ellopta személyiségét. Humoros ellentét, hogy a macsó Sosiast egy lány játszotta, tükörképét pedig a lány ikertestvére. Amphitryonhoz hasonlóan ő is keresi a magyarázatot a történtekre, de nem esik kétségbe, míg Amphitryon személyes tragédiaként éli meg, és megtörik a sérelmek alatt, majd a végén elfogadja az istenek akaratát. Az előadás végén újabb vicces filmjelenetet látunk, amelyben minden szereplő terápiás körben ül, mert nem tudták feldolgozni a történteket.

A történetvezetés rugalmas volt, a gyors, pörgős szövegek és a tánc miatt nem vált unalmassá a darab.

A kedvenc színpadi elemem a briliánsan megkomponált háttértánc volt, ami végigível az egész előadáson: feketébe öltözött, sejtelmes alakok saját testükből formázzák meg a címszereplő trónját, táncmozdulatokkal adják elő a csatajelenetet, illusztrálják Alkméné kétségbeesését és tétovázását is. Ők adják továbbá a kórust, néha pedig általuk halljuk főszereplőink gondolatait is.

A darabban élőzene is volt, ami még inkább emelte a színvonalát, Alkméné énekhangja pedig magas zenei képzettségről tett tanúbizonyságot.

Sajnos, a rossz hangosítás és a színészek halk beszéde miatt a monológok, illetve a mű elejét megnyitó és végét lezáró filmjelenetek nehezen érthetőek voltak, de ez csak még inkább arra ösztökélt, minket, közönséget, hogy odafigyeljünk. 

Bár társaink előadásán látszott, hogy nem képzett előadóművészek, ennek ellenére színészi munkájuk élvezhető és humoros volt; remélem egyre jobb és jobb darabokat láthatok majd tőlük.

Gál Regina 11.P