Boronkay Színjátszó: Álom, szerelem: Szentiván című előadás

Elöljáróban 
Nem vagyok színházi szakember.
Csak néző vagyok. Egy ember, akit megérint amit lát, hall, amit tapint, szagol, ízlel. 
Szülő vagyok. Kicsit úgy nézek mindent, hogy a gyerekeimnek jó-e. 
Tanár vagyok. Oktató? Nevelő? 
Ebben a dologban leginkább egy fószer vagyok, aki hajdani ifjú korában belekeveredett valami hasonlóba – egy kis közösségi élet, egy kis önkifejezés, egy kis világmegváltás, művészet, bulizás, ilyesmi – most meg csak bámul, hogy ez az egész milyen fontos máig is. 

Néző voltam 
Nyáron láttam a Rómeóm, Júliámat, jó emlékeim vannak, kellemes várakozással megyek a Dunakanyar felé. Azt nem szeretem, ha egy szereplő jelmezben, bemaszkírozva, cigarettázva beszélget az utcán. Azt a fajta „gyülekezési” zsongást viszont szeretem a nézőtéren, amiből kiérződnek a személyes érintettségek is. Aztán eljön az egyik kedvenc pillanatom, a lassan sűrűsödő csönd, amikor még minden lehet. Kezdődik. 
Engem hamar megfogott, és sodort magával végig, csak utólag szálazgatom. 
A zenéből és táncból összeálló varázsvilágú erdő. A három fő történetszál szövegben és játékban kényszerűen takarékos, de pontos vitele. A frissen írt és a shakaspeare-i szavak, mondatok könnyed ölelkezése. És ezeket, még nehezített beszédhelyzetekben is tisztán, érthetően mondták el a színészek. A színészek, akik – bár nyilván nem egyforma képességekkel – a helyüket nagyon megtalálva, egytől-egyig a legjobbat hozták ki magukból és a szerepükből. Vannak persze, akiknek első néhány szavukból, sőt első néhány mozdulatukból nyilvánvaló a tehetségük. De vannak, akikről lassabban, ahogy a szerepük halad derül ki, milyen jó munkát végeztek. Ilyen sokszínű Helénát például én még nem láttam. 
Szóval a darab. Vagy hát a darab is persze, de még inkább az előadás nekem nagyon bejött. 
Álom, szerelem. Szerelem, álom? Ki tudja melyik van előbb. Varázslatok, amiktől hirtelen másképp látunk mindent. Erdőben bolyongunk, incselkedő sorsunk nyomán. És hát a játék! Ki így, ki úgy. Hogy felmutassuk magunkat, hogy megmutassuk a világunkat.
És az a dal a végén! (Itt egy mély, nagyon mély sóhajtás van.) 
De rosszul mondom. A végén azok az arcok, azok a félig már civil arcok vannak. Elénk állnak büszkén, vagy elfogódottan, vagy elérzékenyülve, vidáman, boldogan, mosolyogva. Elénk állnak mindnyájan együtt, ahogy csinálták az egészet. Tudom mit éreznek, de azt elmondani már nem tudnám. 

Szülő vagyok 
A lányaim a játszókkal nagyjából egy korosztály. A két nagyobb imádná ezt az előadást.  
A legkisebb meg imádja. De erről ennyi elég. 

Tanár vagyok 
Legyünk őszinték önmagunkhoz kollégák! Mit várunk el a diákjainktól? Úgy értem milyen „kimeneti” tulajdonságokat?
Én most beírtam a keresőbe: „az érett személyiség jellemzői”. Végigmentem a megadott (itt pl. 25) pontokon, és egyetlen kérdést tettem fel magamnak. Mi viszi közelebb őket ezekhez, a színházcsinálás vagy a matematika óra? 
Nem, nem, tudom én is, hogy a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Rengeteg minden tartozik ide, és pl. a tanórák sora nagyon is szükséges, és nagyon is alkalmas eszköz a személyiség alakulásához, fejlődéséhez. De higgyétek el, a közösségben zajló alkotómunka az egyik legsűrűbb közeg az emberség finomcsiszolásához.  
És itt a közösségen nagyon nagy hangsúly van. A tapsrend végén meghajol két addig még nem látott fiatalember. Egyikükkel – Kollár Andrissal – beszélgettünk arról, hogy milyen nagyszerű bárhogyan is részt venni a munkában. És milyen jó együtt örülni neki, együtt büszkének lenni rá. 
Őszinte leszek én is. Én már arra is büszke vagyok, hogy elengedhettem őt fizikaóráról próbálni. 

Utóirat 
Amit már elöljáróban is elmondtam.  
Ezek az előadások nekünk, nézőknek tetszettek, vagy kevésbé tetszettek. Vagy egyenesen imádtuk őket, mint pl. én. 
De nekik, az alkotóknak, a mi drága gyermekeinknek (meg kollégánknak, ne feledjük!) ez már az életük kikerülhetetlen része lesz mindig.
És ez mindent megér.

Molnár Tibor