Váci Szakképzési Centrum
Boronkay György
Műszaki Technikum és Gimnázium
  1. Nyitó oldal
  2. Nyitó oldal
  3. Nincs kegyelem – film a salgótarjáni sortűzről

Nincs kegyelem – film a salgótarjáni sortűzről

2017-05-02 17:05:05

A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján, február 25-én filmvetítést tartottunk a díszteremben. 

A város megvásárolta Matúz Gábor Nincs kegyelem című filmjének vetítési jogát, ezt tekintették meg a végzős osztályok.
 
 
Részletek Stumpf András Mandíneren megjelent cikkéből (2017. január 4. 10:39)
 
„Matúz Gábor az 1956-os salgótarjáni sortüzet dolgozta fel: dokumentumfilmes és játékfilmes eszközökkel. (...)
 
Matúz készített egy dokumentumfilmet a sortűzről, meg készített egy valódi játékfilmet is. Rendes színészekkel, Törőcsik Marival, Kubik Annával, Györgyi Annával és így tovább, megírt, a valóságon alapuló, de fiktív történetekkel, jelenetekkel. 
 
Aztán mintha a kettő véletlenül egyszerre került volna a vágó keze alá, az pedig nem sejtve, hogy dupla dvd készül, egy filmmé vágta volna össze a két teljesen különböző műfajú alkotást. Nyilván nem ez történt, Matúz tudatosan dönthetett így és érteni is véljük, miért. A rendező-forgatókönyvíró célja, hogy az ifjúság számára mutassa meg a sortűz történetét, hátterét és átélhetővé is tegye azt. 
 
A műfajtiszta dokumentumfilmet ehhez kevésnek érezhette. Egy doksifilm célja ugyanis, hogy megmutassa, mi történt, hogyan történt, ami pedig a legfontosabb: miért történt. Oknyomozó munka, az agyra hat főleg. A játékfilm célja ezzel szemben, hogy a szívre hasson, dráma legyen, átélhetővé tegye a történteket, azonosulhassunk szereplőkkel. 
 
Veszélyes vizekre evezett tehát Matúz, de ahogy már egy órája ülünk a moziban, csodálkozva látjuk: megúszta. 
 
Egyes részeknél – tényleg csodával határos módon – még erősíti is egymást ez a furcsa keveredés. Amikor például egy túlélő elmondja, hogy a több ezres tömeg december 8-án dél körül a megyeháza előtt vigyázzban állva énekelte a Himnuszt, s amikor a „hozz rá víg esztendőt”-sorhoz értek, elindult a gépfegyverropogás, az önmagában is erős. Amikor aztán, percekkel később játékfilmes jeleneteken látjuk ezt, nem az unalom telepszik ránk, hogy már úgyis tudjuk, mi fog történni. Korántsem.
 
Ahogy énekel ott a tömeg, mintha valami visszaszámlálás lenne a Himnusz minden sora: éppen hogy azért, mert tudjuk, mi következik, nő a feszültség, reménykedünk, bárcsak elkerülhető lenne, talán mégsem történik meg... De megtörténik. Ráadásul nem annál a sornál. Matúz tovább húzza az idegszálainkat, egészen a Himnusz végéig: akkor kezdik a fegyverek darálni a fegyvertelen népet. 
 
A történet kulcseleme ez a vérengzés. Önmagában egyszerű történet: Salgótarjánban a pufajkások 1956. december 7-én éjjel elfogtak két megyei munkástanácsi vezetőt, másnap ezért több ezren a megyeháza elé vonultak, hogy a szabadon bocsátásukért tüntessenek. Fegyver nem volt náluk. A szovjetekkel megtámogatott karhatalmisták ennek ellenére tűz alá vették a tömeget, legalább negyvenheten meghaltak - de lehet, hogy 131-en is. 
 
Máig nem tisztázott, s ez a film sem tisztázza az áldozatok pontos számát. Ahogy azt sem, pontosan ki és miért adta ki a tűzparancsot. Ez elvileg hiány, ezek megválaszolására egy dokumentumfilmnek igyekeznie kellene válaszokat adni. Ha pontos választ nem tud is, legalább lehetséges válaszlehetőségeket illene felvillantania. Elvileg. Gyakorlatilag meg: valójában mindegy. Azt a tűzparancsot ugyanis végső soron Kádár János adta ki. Ez pedig kiderül már a film elején, amikor történészek vázolják az '56-os hátteret.  (...)
 
 
Nagy erénye a filmnek, hogy embereket mutat. Nem elégszik meg azzal, hogy ezek itt a gonoszok, akik azért gonoszok, mert kommunisták és azért kommunisták, mert gonoszok." 
 

 

A weboldalon cookie-kat használunk, amik elengedhetetlenek az oldal működésének szempontjából.