Színes őszi levelek – színes nyári élmények avagy egy cserediák-látogatás emlékei

A 12 diákból és 3 felnőttből álló kis csapat augusztus 1-jén érkezett és töltött el itt egy hetet a fogadó családok vendégszeretetét élvezve. Mint korábban, most is nagy készülődés, tervezés, szervezés és várakozás előzte meg a látogatást mindkét oldalról. A szinte pillanattá zsugorodó 7 nap elrepült, az aggodalmak szerte foszlottak, a szívek megnyíltak és egy életre szóló élménnyel töltötték be a résztvevők lelkét. A színes leveleket nézegetve és az utolsó meleg napsugarakat élvezve nagy örömmel gondolhatunk vissza mindannyian erre a forró nyári hétre. Mi is történt ekkor? Beszéljenek erről a résztvevők: 

„Én már nagyon vártam ezt a hetet. A repülőtéren a japán diákok izgatottan keresték a fogadó családjaikat. Vácra jövet a buszon volt időnk ismerkedni, beszélgetni és elkészültek az első vidám fotók is. Az esti fogadáson csodálkozva néztem, hogy milyen szépen esznek késsel-villával. Végtelenül szerények, hálásak és tisztelettudóak. Angolul beszélgettünk egymással, de néha előkerült a japán szótár is. A következő napokban nagyszerű programokon vettünk részt. Megmutattuk vendégeinknek Vác város nevezetességeit, majd kisvonatoztunk. Szárnyashajóval elvittük őket Visegrádra, ahol megnéztük a palotajátékokat és boboztunk. Budapest nevezetességeit is megcsodáltuk nemcsak nappal, hanem éjszaka is. Végül egy nagyon jó hangulatú közös délutánt töltöttünk el egy családnál Romhányban. Itt volt minden, ami a jó hangulathoz kell: sajtbemutató, lovas kocsikázás, lovaglás, bográcsozás, néptánc és ének. A hétvégi családi napon még közelebb kerülhettünk egymáshoz. Az utolsó napon a búcsúvacsora megható volt, mert a japán diákok és kísérőik könnyek között mondták el, hogy milyen jól érezték itt magukat az egy hét alatt. Megköszönték a családok vendégszeretetét és otthon elmesélik majd az itt szerzett csodás élményeiket. Nekem pedig lett egy japán barátom, akivel jövőre találkozhatok. Örülök, hogy megmutathattam neki országomat, szülővárosomat és a családomat.” 

„Izgatottan vártuk a japán gyerekek érkezését Yourihonjo-ból. Olvastunk szokásaikról, országukról, családjukról. Amikor megérkeztek a repülőtérre és találkoztak magyar társaikkal még nagyon félénkek voltak. Szerencsére pár nappal ezután már bátrabban beszélgettek velünk. A bőröndjük tele volt ajándékokkal: legyező, origami papírok, és még sok más apró meglepetés. Az első kirándulásunk Visegrád volt. Régi királyi ruhákat próbáltunk fel. Másnap Romhányban megnéztük hogyan készül a sajt. Az egyik család udvarában néptáncoltunk és népdalokat énekeltünk. A lovas kocsikázás és a lovaglás után a nagy meleg miatt fürdésre is sor került a medencében. A következő nap váci városnézésen vettünk részt és ellátogattuk a Boronkay Gimnáziumba. Itt a japánok és mi is előadást tartottunk az iskolánkról. A következő két nap a családoké volt. Volt, aki Esztergomba, Gödöllőre látogatott el, de voltak olyanok is, aki otthon maradtak és együtt origamiztak. Este Budapestre is ellátogattunk. A nagy meleg ellenére ez is jól sikerült. Az utolsó nap a búcsúvacsorán minden gyerek beszámolt a kedvenc élményéről. Kíváncsian kóstolták és dicsérték a magyar ételeket. Egy hét alatt sok barátság alakult ki. Volt, aki példa lett magyar vendéglátója előtt kitartása és sportszeretete miatt. Az egész hét a kánikula és a programok miatt felejthetetlen volt.”

És miért is jó egy ilyen cserediák-kapcsolat? Mi az értelme? A „haszna”?

Helyismeret. „Itt élek Vácon, mégis rá kellett döbbenjek, mennyi minden újdonságot láttam ebben a 6–7 napban. Sok ismert helyen jártunk (Visegrád, Budapest, Gödöllő, Romhány, Vácon is körbementünk a helyi kisvonattal), és rájöttem, hogy jobban kellene figyelnem a „környezetemre”. Vácról is megtudtam új dolgokat, illetve új helyekre is elmentem. Budapesten is szinte olyan helyeken voltunk, ahol még életemben nem jártam. Vegyük például a Citadellát. Közkedvelt kirándulóhely, ugyanis gyönyörű onnan fentről a kilátás. Régen a nagypapámmal nagyon sokat jártam Pestre kirándulni, ezért szinte mindenhol voltam, amit úgymond érdemes megnézni. De a Citadellánál – főleg este, sötétben –, még sosem. Visegrádon is láttam pár újdonságot, és meg kell mondjam, meg is változott az eddigi véleményem. Ez a hely igenis szép, érdekes és szórakoztató, érdemes többször is eljönni ide.” 

Barátságok. „A fogadó családok, azaz a magyar diákok és a japán diákok között kialakult kapcsolat leírhatatlan. Életünkben először találkoztunk egymással augusztus elsején. Amikor kimentünk eléjük a reptérre, pár ember már tudta, kit keressen, de volt aki nem, köztük én is. Végül megtaláltuk egymást, és mindkettőnk arcára levakarhatatlan mosoly költözött. Az első 2 napban el sem hittem, hogy egy „Original Japanese Girl” van nálam. Ez a tény szinte sokkolt. Nem is tudtam, hogyan beszélgessek vele, milyen témákat dobjak fel. Később mindketten feloldódtunk. Remekül szórakoztunk, sokat nevettünk, és az egész csoport egy hatalmas családdá alakult. Búcsúzáskor a reptéren én is elsírtam magam, hiszen akkorra már szinte testvérek lettünk. Mindenkihez „saját” Japánja oly' mértékben hozzá nőtt, hogy ha nem csattant el száz ölelés 20 percen belül, akkor egy sem. Miután becsekkoltak visszaintettek, de utána már nem láttuk őket. Sírt mindenki, náluk is, nálunk is. Olyan üzenetet kaptam Rena -tól másnap, hogy amikor felszálltak, még a gépen is mindenki sírt. Nagyon szomorúak voltak; el sem hitték, hogy csak most jöttek, de már el is kell menniük. Barátság – egy másik kultúrából érkező emberrel. Úgy gondolom, igaz barátságok szövődtek a diákok között és a program keretein kívül is alkalmat fogunk keríteni arra, hogy találkozzunk egymással. Ha 5 év múlva, akkor 5 év múlva. Ha 10 év kell hozzá, akkor 10 év. Nem számít. A kapcsolatot addig is tartani fogjuk egymással, én a mai napig beszélgetek Rena-val.”

„Az angol nyelv sem volt utolsó. Ő sem tud angolul profin, és én sem. Kézzel-lábbal, szótárral, mutogatással, de megértettük magunkat egymással, és közben remekül szórakoztunk. Szaladgáltunk fel, s alá, de sikerült beszélgetni, ennek pedig nagyon örültünk. Megfogadtuk, jövőre sokkal többet fogunk beszélni, de addig is nagyon szorgalmasan tanulunk, hiszen már látjuk: tényleg van miért – és nemcsak a nyelvet, hanem pl. a földrajzot, történelmet is.”

Ezeket a beszámolókat hallgatva, a korábbi fogadó diákok életútját követve bátran mondhatjuk: nem  hiábavaló a sok fáradozás. Köszönjük a szülők, családok, és a polgármesteri hivatal segítségét, a DDC által már nem először nyújtott anyagi támogatást, és a váci Japán–Magyar Baráti Társaság tagjának Pornói Istvánné, Ági néninek és Kovács Éva néninek a munkáját, valamint az Árpád Fejedelem Általános Iskola és a Boronkay György Műszaki Szakgimnázium és Gimnázium támogatását.

Kriaszter Ábel, Cserni Zóra, Tóth Kinga, Dergez Boglárka, Hadnagy Nikolett, Kovács Éva

Képek a Boronkayban való találkozóról

Polgár Balázs zongorázott