Életjelek Milánóból 4. rész - Milánói utazásunk a végéhez közeledik…

A négy csoport ez alatt az idő alatt csapattá vált, és egy remek kis közösség kovácsolódott össze a különböző osztályok tanulóiból. Rengeteg lehetőségünk adódott felfedezni a belvárost és környékét a meglehetősen messzire érvényes bérleteinkkel. Megismerhettük az olasz kultúrát, az itt élő embereket és szokásaikat, hogy mire büszkék ők, mi az, amit kincsüknek neveznek. Az Erasmus+ program által biztosított minden hétvégén esedékes kulturális program segített betekintést nyújtani a régió múltjába és jelenébe.

San Siro stadion öltözőjében

Múzeumok, kastélyok, milánói Dóm, ha valaki ezeket emlegeti majd otthon, mi biztosan fogunk tudni válaszolni, bármi is legyen a kérdés.

Sforza castle

Természetesen ez a hónap nem nyaralás volt, hanem kemény munka, legyen szó a gyakorlati tevékenységekről, vagy a hosszadalmas papírtöltögetésről, adminisztrációról. Minden diáknak munkanaplót kellett vezetni minden napról (hétvégét is beleértve) egyrészt egy word-dokumentum formájában; másrészt pedig az Erasmus+ által mellékelt papírokon az adott munkanap időpontjait és tevékenységeit kellett regisztrálni a lehető legpontosabban. Utóbb említett papírok vélhetően már szinte mindenkinél készen vannak, ugyanis a legfrissebb értesülések szerint már a pénteki nappal bezárólag 1-2 gyár érzékeny búcsút vett diák alkalmazottjaitól (Dolphin, NuZoo). 

Nyilván az olvasóink is már azon lehetnek, hogy hol a lényeg, nos, a következőkben az adott gyárban dolgozó tanulóink véleményét olvashatják magába foglalva az értékelésüket a munkahelyről, szállásról, környezetről mellyel együtt kellett élniük az elmúlt négy hétben:

Kezdjük is mindjárt a sort a Dolphin cégnél dolgozó társainkkal:

Számukra kicsit kétoldalú volt a dolog, mivel ide elektronikásokat és informatikusokat egyaránt osztottak be, ám a munka inkább az infósoknak kedvezett. Szerencsére az elektrósok is pozitív véleménnyel távoztak a gyárból, ugyanis megtanulhattak weblapot létrehozni egész elfogadható szinten. A munkáltató ezeknek a weblapoknak az értékesítéséből profitál, tehát nyílván még a létrehozott weblapok majd utómunkára szorulnak, de a munkaadó kifejezetten meg volt elégedve diákjaink munkájával. Annyi negatívum jegyezhető meg, hogy ezen kívül más hasznos ismeretekkel nem találkoztak, csak szabad foglalkozás lett a „feladat”. Kicsit lehettek volna konkrétabb tervek, vagy egy fokkal jobban is kapcsolódhatott volna a munka az érdeklődési körökhöz. A bejárás egyszerű volt és gyors, a kommunikációval nem akadtak problémák. A környezetről is a lehető legjobb véleménnyel voltak, mindenhol sikerült megértetniük magukat, sehol nem ütköztek falakba, nehézségekbe. Elmondásuk alapján szívesen dolgoznának külföldön, jó alapot kaptak az itteni életről, világról, tapasztalataikat és ismereteiket bővítenék.

Soron következő csapatunk a Castellanza gyár csapata, akik home office-ként működtek. Ez nem csak a munkában játszhatott fontos szerepet, hanem hogy így nekik önállósodniuk is kellett (felosztani és beosztani egymás között a munkát). Nekik köszönhetően már a cégnek van logója, valamint ők is hasznos programozási ismereteket szerezhettek. Feladatukkal boldogultak, ők sem ütköztek nehézségekbe, és idejük is volt rá. Főnökük elégedett volt velük, közvetlen és barátságos, azonban még rájuk vár az utolsó munkanap. A kommunikáció itt is pozitív irányba billenti a mérleget, nem adódott probléma, bármi történt, sikerült megoldani. Úgy vélik, az itt kialakított rendszer, rutin kihívást jelentett számukra, amellyel időnként meg kellett birkózniuk. Szerintük a külföldön vállalt munka nagyon is megérné, egyszerűen kivitelezhető lenne és szinte bármi szóba jöhet. Előszeretettel fogadják a kihívásokat, vagy éppen a külföldi munkaszerződéseket.

Folytassuk a Marchettiamo cégnél dolgozó diákjainkkal: talán ez az egyetlen csapat, akik nem biztos, hogy pozitív élményekkel gazdagodtak. Azt kell mondaniuk, hogy a nap nagy része monoton dobozcsomagolással telt, vonalkódokat ragasztgattak és az Ebay valamit az Amazon weboldalakkal foglalkoztak abból a célból, hogy termékeket reklámozzanak, árusítsanak. Mondani sem kell, hogy ez sajnos nem illett a szakmába. Kezdetben minden nehézkesen indult, és nem sikerült tökéjre fejleszteni. A kommunikáció is nehéznek bizonyult, ugyanis a mentoruk nagyon alap szinten beszélte az angolt, és többszöri próbálkozásra sikerült csak megértetnie magát, illetve elmondani a feladatot. Ennek ellenére jó munkát végeztek, csak építő jellegű kritikákat kaptak. A munkahelyen kívül azonban könnyen mentek a beszéddel kapcsolatos dolgok, mivel ők jártak a legmesszebb dolgozni, ők látták a legtöbbet az országból, ami elnyerte a tetszésüket, legyen szó az időjárásról, helyiekről vagy a kultúráról, ételekről. A szállással is egyhangúan elégedettek voltak, bár szobájuk méreteit megnövelték volna.

A kissé negatív tapasztalatok ellenére azonban az esetleges külföldön adódó munkalehetőség iránti kedv nem csökkent, viszont előrebocsájtották, hogy legközelebb olyan helyre szeretnének menni, amely munka szakirányú és a magasabb szintű nyelvismeret ne csak nekik, hanem a munkaadónak is legyen követelmény.

Végül pedig az utolsó csapat a NuZoo-sok, akik szintén napi 1-1 órát utaztak munkahelyükre. Nekik volt talán a legkedvezőbb ez a négy hét. Ugyanis három elektronika szakon lévő és egy informatikás tanuló alkotta ezt a csoportot. Minden egyes dolog, ami a munkahelyen történt, szakirányba vágott, (frekvenciatesztelés, forrasztás, áramkörépítés, nyák javítása, miniatűr elektronikai alkatrészek megismerése) az informatikus srác pedig elfogadta a kihívásokat és bevetve magát a mély vízbe, egy hónap alatt vérbeli elektróssá vált. Az ott dolgozó emberek bármelyike szívesen segített; ha megakadtak, nem volt probléma a nyelvhasználattal, megértették őket és ez bizony oda-vissza működött. Sok-sok feladatot kaptak, melyek nehézségei egymástól eltértek, de sikerült megbirkózniuk vele. Időnként a csapatmunka is fontos szerepet játszott, mely cseppet sem okozott nehézséget és könnyen sikerült átugraniuk az akadályokat. Nem csak új ismereteket, hanem új barátokat is szereztek, és így még nagyobb lelkesedéssel végezték a munkájukat. Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis a főnök olyan szinten megdicsérte őket, hogy azt mondta, négy év alatt ők voltak az egyik legjobb náluk dolgozó csoport és hiányozni fognak nekik. Ez után szomorú búcsú következett, majd megköszöntek mindent és eljöttek.

Az olasz nagyváros is rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagított bennünket, kifogástalan volt minden, amivel csak szemben találtuk magunkat, könnyen hozzá lehetne szokni ehhez az életvitelhez és kultúrához is. Nagyon szívesen dolgoznánk külföldön, legyen szó bármiről is.

Az elkövetkezendő 3-4 napban pedig már az utolsó utazások, szórakozások, délutáni csavargások, közösen eltöltött esték és pakolás játsszák majd a főszerepet. Senki nem fog úgy hazamenni, hogy ne érezte volna jól magát. Ezekben a hátralévő napokban már csak egy minimális papírmunka van hátra és az érzés, hogy majd Olaszországtól is úgy búcsúzzunk el:
„Igen, kihoztam a lehető legtöbbet Milánóból!”

Juhász Richárd és 19 diáktársa
2018. július 15.

A cikksorozat előző részei:

|   1   |   2   |   3   |   4   |