A budavári Nagyboldogasszony templomban énekelt a Serenus Kórus

A zsúfolásig megtelt félhomályos templomban, e történelmi falak között először Márai Sándor komor hírvivő angyalait hívta a szavaló, hogy e verssel idézze fel azt az 55 évvel ezelőtti „üszkös, fagyos Budapestet, ahol az orosz tankok között hallgattak a harangok...”, majd megszólalt, szinte tényleg az angyalok hangján a csodálatos gyermekkórus. Magyar népdallal kezdték, kortársakkal folytatták, majd egy archaikus Boldogasszony anyánk változattal zárták a műsorukat. Bájos jelenlétükkel, tisztán csengő hangjukkal szinte meg is határozták az eljövő műsorszámok alaphangulatát. A további két felnőtt kórus immár a zeneirodalom legnagyobbjaitól énekelt műveket, illetve a forradalomra megemlékező darabokat adott elő.

Végül a Brusznyai Margit vezette Serenus kórus nevükhöz méltó módon zárhatta az estet, amely csendes komolyságával valóban megkoronázta e bensőséges ünnepi eseményt. (A „serenus” szó jelentése: derűs, nyugodt, szelíd.) Először egy brazil szerző, Villa-Lobos Ave Maria-ját énekelték, majd Kocsár Miklós Könyörgés tavasszal – 1957 című művét adták elő, amelyet a szerző Kányádi Sándor versére írt. „Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom, keserű szívem szép igazát” - szólt emelkedett szépséggel, férfias bánattal a mű, 1957 tavaszán, abban az elfogadhatatlan történelmi időkben és ma immáron csöndes elégtételként. A következő darab, Csíky Boldizsár Szilágyi Domokos Harangoznak Monostoron című versére írt kompozíciója az emberi hangra írt csöndes harangozással zárult, kétséget sem hagyva a jelenlevőkben, hogy kikért szóltak ezen az esten a harangok. A Serenus műsorát az akkoriban, az alkotás éveiben (1955) nem csekély emberi tartást igénylő, Bárdos Lajos egyik forradalomra emlékező művével zárták, amelyet e nagyszerű magyar zeneszerző Arany János 1861-ben írt versére komponált. A XIX. századi magyar idők és a mi XX. századi hatvanas éveink a megbocsáthatatlan bűn elhallgatásának esztendei voltak, és csak azok nem értették meg e korokban Arany János szavait, akiknek tényleg nem volt semmi hallásuk:

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza

Örökké visszamálljon rólad, ég!

És annyi vér - a szabadság kovásza -

Posvány maradjon, hol elönteték.

Támadni kell, mindig nagyobb körökben,

Életnek ott, hol a mártir-tetem

Magát kiforrja csendes földi rögben:

Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

E zárómű valóban méltó tartalmi és zenei befejezése volt az ünnepi estnek. Ezt jelezte a közönség talán legforróbb tetszésnyilvánítása is, és a jelenlévő Kossuth-díjas Párkai István, a Zeneakadémia karvezetés professzora, szinte minden hazai karvezető mesterének személyes gratulációja egykori tanítványának.

Az iskolánkat ez az esemény annyiban érintette, hogy több tanárunk, egykori és jelenlegi növendékünk is tagja e rangos váci művészeti együttesnek, így fellépője, alkotótársa volt e ragyogó műsornak: Kovács Éva, Szilágyi Erzsébet, Trieb Veronika tanáraink, Birszkiné Hertel Ilona egykori iskolatitkárunk erősítették a kórust, és itt énekel még számos jelenlegi és volt diákunk köztük: Danyi Ildikó, Gombai Enikő, Hujbert Anna, Hujbert Kata, Kótay Nagy Anna, Kovács Péter, Lakati András, Lakati Ágnes, Molnár Balázs, Tóth Bernadett.

Olvasóinknak csöndesen annyit még elmondanánk, hogy az iskolánk melletti Brusznyai Árpád utca annak az '56-os forradalom után mártírsorsra juttatott váci tanárembernek a nevét viseli, akinek lánya ma a Serenus kórust vezeti, irodalmár, muzsikus édesapjának szellemi örökségét folytatva, immár a legnemesebb módon szólaltatva meg az ember valódi hangját.

Hujbert István